Üdvözöljük
Tisztelt Látógatónk !

Mostanság egyre nehezebb napokat élnek a történelmi és nemzeti értékeket az EU-s közigazgatási rendszer közepén is megőrizni próbáló tipikusan magyar specialitásnak számító hegyközségek. Az olyan kis hegyközségek, mint amilyen az Egerbaktai is a létükért, a működésükért küzdenek. Hasonlóan a többi kollégánkhoz, gyakorlatilag „szerelemből közigazgatunk”, olyan tiszteletdíjak mellett, amelyek a költségeink fedezésére sem elegendőek. Egyszemélyben, igazolunk, határozatokat hozunk, könyvelünk, rendezvényt szervezünk, terepbejárunk, kalapolunk a járulékokért, adatot szolgáltatunk, képzéseken és gyűléseken veszünk részt, tájékoztatókat tartunk, és valamiből próbálunk úgy megélni, hogy az egész folyamat ne menjen a család, a barátok és persze az egészség rovására.
Sokszor elgondolkodom azon, vajon ilyen körülmények között hányan adták fel az elmúlt években (vajon van-e erről valamilyen statisztika) és mi hajtja előre a maradókat. Nem vagyunk irigyek a nagyokra, még akkor sem ha nekik könnyebb. Egyrészt nekik is megvan a maguk bajuk, másrészt pedig mi kicsik is megtehetnénk bármikor, hogy kilépünk a mókuskerékből. De a mókuskerék éppen azért mókuskerék, mert nem tud belőle kilépni az ember.
Nagyon büszke vagyok arra, hogy hegybíró lehetek és úgy gondolom, hogy nagyon sok kollégám nevében állítom ezt. A magyarországi hegyközségek a 1800-as évek elején már megelőzték korukat, hiszen egy eltérő társadalmi szerkezetű világban alkottak önálló közösséget. Minden korban az adott kor, társadalom és az ellátandó feladatok mértékéhez igényeihez igazították a hegyközségek alapításánál előírt kötelező területminimumot. Lehet, hogy csak a globalizáció érte utol a hegyközségeket, vagy csak az a mondás nem állja meg a helyét, miszerint nincs olyan szekér amelyikre ne lehetne még pakolni, nem tudom. 1994-ben nem sejthettük, hogy 80-100 hektár szőlő mire lesz elegendő, sem azt, hogy a feladat mennyivel nő, azt meg végképp nem, hogy az apanázs mennyivel csökken mára. A járulékok pedig, hasonlóan a jegenyefákhoz nem nőhetnek az égig, hiszen mi pont azokért vagyunk, akikből élünk.

A megszüntetett vasúti szárnyvonalak helyett, lehet busszal közlekedni, de az Egerbaktai szüreti felvonulást nem lehet Szomolyán megrendezni. Persze tudom. A hegyközség közigazgasson, a hegybíró igazoljon és ne rendezvényeket szervezzen, ráadásul ha nagyon kell az a felvonulás akkor úgyis meglesz valahogy. De a régiek szerint a közös munkától nincs nagyobb összefogó erő, a hegyközség pedig éppen a közösen dolgozókat fogja össze, sok településen egyedüli civil beütésű testületként, vagy ahogyan a tudósok hívják: társadalmi tőkeképző tényezőként.
Nagyon szomorú leszek, ha a kard lesújt, és nem is akarok ott lenni. Nem bírnám elviselni, ha annak a szétrombolásában kellene segédkeznem, amit hatalmas áldozatok árán jószándékból építettünk fel, nem tudnék a sokat próbált szőlőmíveseink szemébe nézni.
A hegyközségünknek nincs közvetlen internet elérése, fax készüléke, de még vezetékes telefonja sem. De van honlapja, irányítótáblái, szüreti felvonulása, borversenye és ha az Isten is megsegít, akkor van jövője !